Kizsbaba

Új blog

Ez is gyerekes, csak közvetettebb formában. Az első, nekik és a barátaiknak írt meséket feltettem egy új oldalra, ha van kedved, gyere, nézd meg. Tán még frissítem is időről időre :-)

Csak szöveg

Este, az utolsó puszi előtt Tamás még titkolózva néz rám: - Azt szeretném mondani Istennek, hogy szeressen engem, amíg csak meg nem halok. Megmondod neki???

Nem csak szöveg

Délutáni alvásidő. Nyulicska a gyerekszobában jó egy órája mélyen alszik már, Tamás túl két mesekönyvön és egy megnyert társasjátékjátszmán, felvackolódik a kanapéra, betakarom, ledőlök mellé pár percre. Mellettem forgolódik, rugdalózik, sutyorog magának; mindig így szokta, míg el nem nyomja az álom. - Egy alak kisurran a nyári konyha ajtaján, bele az éjszakai csendbe - súgja vészjóslón, majd, nyomatékkal - MEGÁLL, HOGY KÖRÜLNÉZZEN EGY KICSIT.

Nincs tévénk, nincs idősebb testvére, nincsenek félős könyvei. Belülről jön a borzongás igénye valóban.

A napokban újra nyugtalanítja valami, vannak ilyen időszakok. Félt már rablóktól, kalózoktól, katonáktól, atombombától és háborútól; ennek a mostani, sötétben lappangó félelemnek még nincs neve, legalábbis nem kimondható. Az én napközben nagyszájú, nagyhangú, önmagában sosem megrendülő kisfiam újra fél. Nyulus ott szuszog esténként mellette, tompa kék lámpa láttatja az apró szoba minden zugát, de puszi után odahúz még magához este lefekvéskor, és szorítja a kezem, úgy kérdi: - Ugye, te akkor is vigyázol rám, amikor nem vigyázol rám???

Igen, gombám, akkor is. Amikor a Jóisten félrenéz, az őrangyalok elbóbiskoltak, a szerencsecsillagod magát fényesíti. Mami mindig vigyáz rád. Akkor is, amikor esze ágában sincsen. Ez a dolga: evégre van ő itt a földön.

Csak szöveg

Állunk a 22-es buszon, útban a régi, "templomos" játszónk felé; Nyulus babakocsiban mellettünk egy virág szirmait tépdesi, Tamás a fűtőnyílásokon áll, a két karom között; derűsen kommentálja a látnivalókat, beszélgetünk villamossínekről, gyorshajtókról, szeméttelepekről. Egyszercsak, minden átmenet nélkül elvékonyuló hangon elnyafogja magát: - Jaaaj, de neekeem ssosse lehet majd olyan jó kis feleségem, mint te vaaagy!

Csak szöveg

Pár hete pótkerék nélkül hajtja a biciklit; olyan büszke jóérzés, mintha csak 4 és fél évesen folyékonyan olvasni tudna. Hazafelé együtt gurultunk ma le egy hosszú, erősen lejtős utcán, lelkesen megdicsérem, mikor leérünk: - Remekül csináltad! és gyönyörűen kontráztál!... - Mire Tamás, fülig érő szájjal: - Olyan, mintha már igazi férfi lennék, ugye?... - És cinkos mosollyal, bizalmasan teszi hozzá: - Pedig nem is.

Pedig de is, drágám. Nagyon is.

Csak szöveg

Egyelőre ujjgyakorlatok. Ízületropogtatás.

T: Mami, igazából mi az, hogy csibészkedik?
M: Hát, úgy ravaszkásan rosszalkodik.
T (az etimológiát rögtön megértve, magyarázón kifordítva a tenyerét): Igen, mert a csibék gyakran ravaszak szoktak lenni...

Is There Anybody Out There?

Lassan megpróbálok visszaszivárogni.

#131

Pontosan Petőfi után 100 évvel született Katinka, a harmincas-negyvenes évekbeli magyar filmeken ábrázolt tipikus magyar polgári család egyetlen gyermekeként. Merev csendőrtiszt papája újságba temetkezve töltötte otthoni idejét és percre azonos időpontban szeretett vacsoraasztalhoz ülni; rátarti mamája később még kiérdemli leányától az "őrmester anyácskám" nevet. Neveltetése megfelelt a kor követelményeinek: gimnáziumot végez (magyar irodalmi érettségijén a fent említett Petőfi Fa leszek, ha... című versének elemzését kapta), franciául és németül tanul, teniszezni jár; néha teniszezés ürügyén cukrászdában randevúzott, és mikor ez kitudódott, akkora pofont kapott, hogy az ajtó adta a másikat, és hetekre eltiltották a pályától. A fényképeken szabályos vonású, sütővassal fegyelmezett hajú, fekete-fehér fiatal lány, aki, ha a fiúgimnázium előtt vitt az útja, megcsipkedte arcát-száját, hogy pirosabbnak hassanak. Első bálján gyertyarózsaszín ruhát viselt, de olyan lámpalázas örömmel szaladgált benne fel-alá, hogy az aljáról még a bál kezdete előtt leszakadt egy fodor -- amit azért a szigorú mama a magával vitt tű-cérnakészletnek köszönhetően szerencsésen orvosolni tudott. (Később e történet apropóján tanultam meg, merre kell felcsippenteni a hosszú ruhát a lépcsőn felfelé és lefelé menet.) Szelessége okán az anyja egyébként is Cilikének nevezte, a kor lányregény-folyamának szeleburdi hősnője után; a név rajta is marad anyja haláláig.

Gondtalan természete egyre rosszabbul tűrte az otthoni fegyelmet; érettségi után egy táncos összejövetelen elvarázsolt egy nála 10 évvel idősebb, németből magyarosított nevű, csöndes-derűs hadnagyot, és, hogy hazulról mielőbb elkerüljön, hamarosan hozzá is ment feleségül. A háború végét mégis anyjával kellett töltenie, vele menekül, már terhesen, a szovjet csapatok elől egyre nyugatabbra. Gyalogol át erdőkön nagy hassal, a bombázások alatt az árokszélen meglapulva, megdermed a néger katona fekete keze láttán (pedig az csak le akarta segíteni az autóról), és csúfodárosan nevetgél, mikor az anyja által féltve őrizgetett baracklekvárok, amikből terhesen annyira szeretne -- hiába -- nyalakodni, egy közeli becsapódás következtében öszetörnek. Látod anyukám, érdemes volt megóvnod tőlem a lekvárokat. A háború vége megszabadítja a szülői járomtól: a csendőrezredesnek és feleségének nem tanácsos hazatérniük, pár hónapos bizonytalanság után Kanadába indulnak hát, és ott is telepszenek le; Katinka pedig, pici Kinga lányával a karján, fiatalon és szabadon, hazatér. A Bartók Béla úton épen áll a ház, de a lakásban már mások laknak; Katinka a házmesternél húzza meg magát éjszakára. Az amerikai fogságból kalandos úton hazaszökő Lojzival -- aki 42 kiló és a füle fehérre fagyott a katonasapka alatt -- kis szobát bérelnek a Wesselényi utca legelején, oda születik meg negyediknek Tamás fiuk. Szó szerint oda: mert a nyárias szeptemberi napon Katinkának nem fűlik a foga a kórházba induláshoz, így otthon szüli meg a kisfiút, aki, "nehéz természetű" lányával szemben, a kedves gyermeke lesz.

Az újjáépítés évei következnek az ország számára, de Katinka nem ilyen életet képzelt magának sem az iskolapadban, sem fiatalemberekkel sétálva és néha rajtakapva, sem pályakezdő titkárnőként a Duna-parti munkahelyről a korzóra sütkérezni, kávézni kijárva. Béke van, süt a nap, a férjnek munkája van, a főbérlő kedves, a gyerekek a ház körfolyosóján játszanak, mégis: annyira különbözik ez az élet a filmekben látottaktól-ígértektől.

Épp harminc éves, mikor férje munkahelyének köszönhetően lehetőségük van átköltözni egy rózsadombi, földszintes kétszobásba; bizonyára örülne is a régi villának, a nagy kertnek és az úri környezetnek, ha nem volna olyan nagyon háztartásbeli létre ítélve. Dohog Lojzinak, amiért az nem tud több pénzt hazahozni; ennyiből nem lehet kijönni, mondogatja, és nem is nagyon jön ki; hónap végén szemrebbenés nélkül zaciba adja az ékszereket, a bundát, nyáron a télikabátot; olykor el is adogat ezt-azt. A háztartásban amúgy sem remekel; nem szeret főzni, nem összeillő felükkel ragasztja össze szendvicsnek a kenyérszeleteket a gyerekek uzsonnájára, a terméskő párkányra csapja ki száradni a felmosórongyot. Hallgatja a rádiót, a régi slágereket dúdolja.

'56-ban rákényszerül, hogy dolgozni menjen, ám képzettségének megfelelő irodai munkára nem veszik fel. Rövid ideig cipőpasztára ragasztgat címkét a konzervgyárban, később eladó lesz a Margit körúti nagy Ápiszban. Ha valaki nem volt való kereskedőnek, hát Katinka abszolút nem; a munka fizikai része nehéz neki ("Még hogy a papír könnyű szakma! A papír! Tudod, mi a könnyű, Kingikém: a libatoll!"), a "büdös vevők" idegesítik, be is szólogat nekik ("Miért csomagoljam be azt a két borítékot? Tán piszkos a táskája?!"), az üzletvezetőtől tart egy kicsit, bár szájal vele. Hétfőtől szombatig dolgozik, de vasárnap is korán kel, nem egy mormota típus, reggeltől tesz-vesz, nem sürgölődve, csak amolyan időtöltésül; fel-alá csattog a papucsában, férje bánatára és lánya bosszúságára.

Vidáman és okosan felnő mellette és kirepül a két gyerek, a férje egyre szótlanabb, Katinka néha kicsit bele is köt, még mindig jobb a vita, mint az örökös olvasás meg bélyegtologatás csendje. A lányától egy fiú-, a fiától két lányunokája születik. A nagymamaság nem csinál belőle gügyögő nénit, de azért kis naptárban jegyzi, melyik nyuszikát mikor látta, bár az ilyesfajta precizitás amúgy távol áll tőle. Igaz, a telefonbeszélgetések hosszát is írogatja egy füzetbe, ott áll a kis homokóra a hűtőn, minden fordításkor húz egy strigulát.

1979-ben az olimpiai közvetítést nézve Lojzi hirtelen rosszul lesz, infarktust kap, és pár napon belül meghal. A fiókokban utóbb megtalált szívgyógyszerek azonban nem szánalmat, hanem dacot ébresztenek Katinkában, a temetésen az egyetlen felirat nélküli koszorú pedig gyanakvást. De férje halálával valójában kivirul és másodszor is felszabadul. Reggelente tornázik a Kossuth rádióra, este az Idősebbek is elkezdhetik tévétornára, és nem mulasztja el megjegyezni, hogy Lojzit bezzeg a kényelmessége vitte el. Ő nem nehezedik el, inkább törékeny, de szívós az alkata. Naponta kétszer is leszalad a boltba, ha valami eszébe jut, egyből elindul érte, nem ír listát, nem nézi át a készleteket, megy, beteszi a neccbe, viszi haza. A nagyobb kiszerelés gazdaságosságáról meggyőzni őt lehetetlen. Szeret finomságokat enni, hónap elején szívesen lepi meg magát sonkával, konyakmeggyel. Cukrászdában minyomot vesz. Sajtból Anikót, eidámit (az ismeretségi körömben ő az egyetlen, aki nem ejdáminak ejti); soha vissza nem csomagolja, megszárad a széle a hűtőben. A vajat viszont nem szereti hűteni: kis narancssárga műanyag edénykében máladozik naphosszat a hűtő tetején.

Ha az unokák jönnek, süt-főz azért. Madártejet, nagy lélegzetvétellel szalagos fánkot, kakaós sütit (a "kakast"), meg ujjnyi magas almáspitét. Majorannás töltött csirkét. Később aztán inkább készen veszi a süteményt, és szendvicseket csinál hozzá. Vajas-sonkásat, vajas-sajtosat és vajas-szardíniásat, kis csemegeuborka-karikákkal díszítve. Aranyos gyerekek az unokák, elvannak a kertben. Kis Szerencsi betűs csokit vesz nekik minden találkozáskor. A K kengurus, a J jegesmedvés, a B-t nem tudom. A nyuszi- és mikuláscsomagok még hosszú évekig rendre felbukkannak, és a komódon várják be kis gazdáikat. Néha heteket is kell várniuk. Ha az unokák néha nála alszanak, a piros, gomba alakú lámpa fénykörében ülve hallgatják az Esti mesét a rádióban. A lámpa a rádió tetején áll, ernyőjén virágmatricák. Matricák vannak a fürdőben is, a csempén. A csempe bilikék, az ajtó belső oldalán otthonkák és pongyolák lógnak.

Szeret egyedül lenni. Szeret elbóbiskolni a tévé előtt (kedvencei a Vitray közvetítette műkorcsolya és a teniszkupák meccsei), fel-felébredni, de azért ülni a képernyő előtt éjfélig, vagy még tovább; élvezi, hogy nem zavar senkit és rá sem tesz megjegyzést senki. Remetehajlam azért nincs benne: régi barátnőkkel néha színházba látogat, nyugdíjasklubba jár. Ott ismerkedik meg Lacival, aki kék szemű, lovagias, és szintén özvegy. Gabriellaként mutatkozik be neki, mert ezt a nevet szereti, és különben is, ez  volt a bérmaneve. A Katit nem szereti, a Kati néni, az halaskofa a piacon. 15 évig találkozgatnak még, utazgatnak, eljárnak szilveszteri vacsorákra. Kanadában elhunyt anyjától örököl valamennyit, abból csipeget. Mikor Laci meghal, egy ideig még egyedül is eljár étterembe szilveszterezni (szereti a szilvesztert, a pezsgőt, szeret ismeretlen emberekkel beszélgetni egy asztalnál), utazgat is, és nem csak belföldön. Élvezi a repülést, használja a nyelvtudását, még egy kis angolt is magára szed; Párizsból Eiffel-tornyos radírt hozott. Párizsba repültekor egy svéd nő mellett ült, végigbeszélgetik az utat, telefonszámot is cserélnek; megérkezve a nő mosolyogva úgy köszön: Viszlát Stockholmban -- aztán csodálkozik, mikor pár hónap múlva Katinka a stockholmi reptérről bejelentkezik, és egy kávézóban ad neki találkozót. Pedig Katinka titokban még szállásra is számított, útját rövidre fogva, felháborodva jön hát haza.

Érdekes módon, ahogy idősödik, úgy lesz egyre vidámabb. Nem tartozik elszámolással senkinek, úgy osztja be az idejét és a pénzét, ahogy akarja. A pénzzel persze kicsit mindig hadilábon áll, a nyugdíjat hozó postásnak mindig busás borravalót ad. Szívesen vesz magának ezt-azt, még akkor is, ha nem igazán engedheti meg magának. Kisebb ékszereket, korallnyakláncot, gyöngyöt. Szerette a gyöngyöt, jól is állt neki. Kéthetente fodrászhoz jár hajat mosatni, meg manikűrbe. Szép keze volt, öregkorában is. Nála láttam először körömreszelőt meg körömlakkot. A világos rózsaszín árnyalatokat szerette. Egyébként nem sminkeli magát, ha alkalom van, bepúderezi az orrát, és feltesz egy kis rúzst. Rúzst is nála láttam először. Meg hajhálót és hajlakkot. Az én mamám hippilány volt, nem használt ilyesmit.

A '90-es évek közepén elköltözik a földszinti kétszobásból egy harmadik emeleti egyszobásba, két utcával arrébb. A bútorok mind elférnek ott is. A lakktól csillogó világosbarna könyvszekrény A világirodalom remekeivel, a régi komód, az öreg tükör, meg a titokzatos-kacéran balettcipőt kötöző táncosnő fakultrózsaszín képe. A kis erkélyről látszik a Parlament is. Az erkélyen kövirózsát és begóniát ültet. A kövirózsa évről évre szaporodik. Az erkélyajtó gyakran nyitva, mert Katinka (az új házban már Gabi néninek mutatkozott be) évtizedek óta cigarettázik; a rendszerváltás előtt Sophianét, utána Multifltert szívott, 5-10 szálat csak, Karádysan.

Haja, szemöldöke még mindig sötétbarna, nem őszül, elnyűhetetlennek látszik. A termete zsugorodik azért évről évre, meg a visszerei kínozzák: fáslizza a lábát, egyszer trombózist is kapott. Erősen lila, kidudorodó erek kígyóznak a lábszárán végig. Jól látszanak, mert átlátszó nejlonharisnyát visel mindig. Kezd nagyot hallani, de ezt még magának sem vallaná be. Amit kell, azt hallja. A menetrendszerűen péntekenként telefonáló lányát, akitől fél, mert az kritizálja, alig hallja. A fiát, és az unokáit tökéletesen. Szeret velük találkozni; pici termetével is nagyasszonyosan ül a fotelban, és nevetgél velük. Egyre gondtalanabbul nevet.

A fia nagyobbik lányát kinevezi kedvenc unokájának, teljesen érdemtelenül; illik hozzá ez az önkényes címadás. A kedvenc unoka akkor kezd el a címnek megfelelően viselkedni, mikor dolgozni kezd és havonta cukrászdában hívja őt, leginkább az Angelikába; ezekre az alkalmakra Gabi néni napokig készül lélekben, gondosan felöltözik, a megadott időpont előtt fél órával ott téblábol a helyszínen, vagy beül és kér egy bonbonmeggyet. Kedvenc unokája megérkezésével még egyet. Süteményrendeléskor nem mulasztja el tájékoztatni a pincéreket a tejszínhabra vonatkozó emésztési problémájáról; közben mosolyog egész arcával, hangjával, mint aki nagyon is tudja, hogy öregasszonyként jár neki a habókosság privilégiuma. Az unokával sztorizik, derül, és élvezi, amikor az fizet. Csudára tudja jól érezni magát.

Egyszer egy hétig van egy befogadott kis fekete kutyája, aki aztán séta közben elszökik tőle. Vagy elengedted, mondja a fia. Ezen is nevet, jóízűn, és nem tiltakozik. Persze nem való neki a kutya. Nem a sétáltatás nyűge miatt: semmilyen kötöttség nem való neki.

Mert amúgy mozgékony maradt, fürge. Másfél évvel ezelőtt is éppen sietett a közértből haza, amikor elesett az utcán. Nem volt sem eső, sem csúszós utak; kirepült a neccből a kenyér meg a parizer, a járókelők szedték össze. Azok hívták a mentőt is, mert nem tudott lábra állni. Combnyaktöréssel kórházba szállították; tükröt kért az ágyba, és a legjobban a kis üveg Dior kölninek örült kórházi karácsonyán. Ijesztően lesoványodott, de a szeme csillogott tovább. Járókerettel járogatni lusta és talán hiúságból sincs kedve hozzá; pár hónapon belül önellátásra képtelennek minősítik. A család hosszas fejtörés után otthonban való elhelyezése mellett dönt, lekerül egy kis Fejér megyei faluba, egy tisztaszagú otthonba. Eleinte pár méteres sétákra ráveszi még magát -- első sétái egyikén a falusi világvégén nagy megrökönyödésére "szembejött egy ló" --, a szűk élettér, a másokhoz való alkalmazkodás azonban lassan lefojtja a múlhatatlannak tűnő életkedvét. Hamarosan ő is a szobatársaihoz hasonló öreg néni lesz, szellemileg friss (és gyermekien szelektív), de testileg egyre gyengébb és halványabb. Ha olyanok látogatják, akiket szeret, ágyhoz ragadt valója megtelik a külvilággal, és a szeme pont olyan, mint odakint volt.

Kedden éjjel tüdőembóliában meghalt. Holnap reggel hamvasztják.

Én voltam a kedvenc unokája.

És nekem ő a kedvenc nagymamám.

#130

Látványosan szakadoznak a hófoltok és láthatatlanul puhul a méhszáj -- legalábbis remélem. 38. hét 5. napja, köd, álmosság és bemenetre nyomott koponya. Kislány. Katalin. Nemsokára idekint.

#129

Aztán tegnap először fordult elő, hogy átadták nekem a helyet a villamoson. Igaz, az elkövető külföldi volt és nő, tehát csak fél pont jár érte, de mégis.

Időközben meghűltek az árnyékok, és erejét vesztette a nap; potyognak a diók a kertben, Kistamás pedig teljes szívvel óvodás lett. Az első hét lelkesedése után egy hét pityergés következett, a harmadik hétre viszont beillesztette a dolgot a reggeli zabkása és a délutáni játszózás közé. Én meg fogom a kis barna mancsát reggelente, elnézem, ahogy lépdel mellettem okosan, és olyan teljességérzés fog el, ami a telihold sajátja lehet csak.

#128

Olyan sokan mondják olyan elismerőn, hogy nahát, nem mondod, 3 és fél hónap, nem is látszik semmi! hogy azt kell hinnem, hogy ha látszik, az gáz. Nu, pedig látszani fog.

#127

Tegnap mindent bevallottam a munkahelyemen is; mától tehát publikus: kicsi Nyuli ma 13 hetes és 2 napos.

Csak kommentezni nem tudtok ezen az oldalon, mert azt sikerült jól elszúrnom.

#126

Legújabb elmesélhető álmomban pedig orvostanhallgató voltam és szerelmes Bardóczy doktorba, félig reménytelenül, mert a doktor már nős és gyermekes ember volt, aki a családját nem kívánta értem elhagyni, amiért én csak még jobban rajongtam érte, mert ilyen a jellemes ember, de azért elsétálgatott velem valami vízparton, csillogott a holdfény a hullámokon és a szemében, és a keresztnevemen szólított.

Felébredve elmentem laborvizsgálatokra, konstatáltam, hogy továbbra is az éhgyomrot viselem a legrosszabbul az éhgyomri vérvételben, majd eljöttem az Új Lakásba takarítani. És sikáltam és csiszatoltam egy olyan szerrel, aminek a flakonjára az írták, hogy "100% tisztaság", ami azért megnyugtatóan hangzik egy olyan nő számára, aki valóban erre vágyik; és közben azon merengtem, hogy vajon az a tény, hogy undorodom mindennemű édességtől és állandóan férfiakról álmodom, nem azt jelenti-e, hogy ez az új kisbaba, aki egyébként elzárkózott a hagyományos Pocok megnevezéstől és a Nyuli nevet sugallta magának, bizony kislány. És feltéve, hogy tényleg az, nem kellene-e mégis elmennem arra a Madonna-koncertre, bárhol tartják is, hiszen egy kislány ugye sokat tanulhat Madonnától. Meg hogy tulajdonképpen a 100% tisztaság és Madonna összegzi mindazt, amit egy nőnek ma produkálnia kell; még néhány idézet a szerelemről La Rochefoucault-tól, hogy lelke is legyen, és kész a nő.

Kicsi Nyuli, még meggondolhatod magad.

#125

9. hét vége fele, és egyre nyújtózkodva már az új lakásba: naponta járunk oda szerelni, takarítani, kapirgálni. Valahogy lassacskábban halad, mint ahogyan az előző lakásainkra emlékszem; ma egész délelőtt például a Leventének való szög- és csavaradogatás mellett annyira jutottam, hogy lemostam 2 párkányt, felsöpörtem és felmostam az erkélyt, valamint és főként, mert legnagyobb időráfordítással, lekapirgáltam 3 darab ormótlan, ragacsos matricát a vécéről, a kádról és a teraszajtóról.

Kistamás eközben a (végre!) hazalátogató nagyszüleivel tölti a délelőttöket, élvezi a figyelmüket, futtatja őket a napon, és beszél, beszél végeláthatatlanul, minden általam látott gyereknél többet. Az új baba pedig minden erejével nő; napi egy millimétert mostanában. Szerencsére a bátyjához hasonló simulékonysággal idomul az aktuális napirendünkhöz, és kisebb émelygéseken, lábelgyengüléseken kívül nemigen ad jelet magáról. Azt már azért tudni lehet róla, hogy a kávén kívül az édességet sem szereti; a torkomig tolul az undor, ha lekvárt, fagylaltot vagy ilyesmit látok, de a szokásos, amerikai stílusú reggeli zabos finomságainkat sem tudom megsütni egy ideje, mert a barnacukor látványától is gyorsan be kell csapnom a szekrényajtót. A táplálék az új baba szerint álljon juhtúróból, spenótos-sajtos vagy paradicsomos-sajtos dolgokból, tengeri finomságokból, és minél több kaukázusi kefírből. Kistamás délutáni 3 órás alvásidejét aludjam végig én is, este feküdjek le 10-kor, cserébe járhatok spinningelni, és még élvezni is engedi az órákat.

#124

Disney-színvilágú és fordulatos álmaim vannak mostanság. Babáról mondjuk csak egyszer álmodtam; az a baba nagyon pici volt és kislány. Ennek megfelelően apró cseresznyemintás, nagykarimás kalapban, és épp vittem őt haza a kórházból, a karomon, egy fonott kosárban, ráadásul busszal. Fent ültem vele a hátsó kakasülőn, és sajnos, csak leszállva vettem észre, hogy őt meg ottfelejtettem, de nem volt ebben semmi riadalom, csak fejcsóválás, hogy hát olyan kis pici, hogy észre se venni...feltaxiztam a végállomásig, biztos derűvel, hogy ő meglesz, és lám, befutott a busz, a kicsi pedig ott szundított háborítatlanul tovább a kosárban. Igen jó érzés volt.

Mára virradóra pedig Eszterházy Péterrel voltam egy asztaltársaságban, egy díszes külsőségek között megtartott esküvőn; már ebéd után voltunk, és uborkakarika-zsetonokban pókeroztunk. Eszterházy a szép damaszt abroszon tartotta kis bőrkötéses zsebnaptárját, és megengedte, hogy belelolvassak. Különféle anekdotákat találtam benne, amik annyira tetszettek, hogy elkezdtem győzködni Eszterházyt, hogy ezt kéne kiadni, nagyobb sikere volna, mint a Harmonia Celestisnek. Az író úr kicsit szabódott, de éreztem, hogy már csak szerénységből teszi, és ekkor felébredtem. Hát így.

#123

Múlt héten aztán újra Bardóczy, új helyen, régi sármmal (aminek persze nagyon is tudatában van, de neki ezt is megbocsátjuk). Lehet, hogy persze S-nek van igaza, és tényleg beléptünk abba a korba, amikor 15ezret kell fizetnünk egy-egy eredeti bókért, de még ennyiért is jólesik hallgatnom, ahogy meleg, barna hangon azt mondja, hogy egy ilyen vékony, sportos (bizony!) lány (haha!), mint maga; egy ilyen feszes, életerős terhesség, mint ez a magáé... Nem hümmögött az újabb hormoneredmények hallatán, a hiperprolaktinémia szélsőségeibe ez is belefér, mondta egyszerűen, mintha nem éppen azt közöltem volna, hogy 4,7-es progeszteronnal estem teherbe, hanem csak hogy holnap levágatom a hajamat; nyilván frizura lesz az is. De azért hogy a hiúságom mellett a tudós nő énem is kapjon valami muníciót, szép csendeskén levezette, miként is gondolja ő ezt lehetségesnek, aztán leplacebózta az Utrogestant, és megnyugtatott, hogy az összes terhességek 40%-a végződik vetéléssel a 12. hét előtt (irgalmatlanul sok, basszus), de ha ez a maga babája maradni akar, teherautókat húzhat végig az Alkotás úton, azzal sem árt neki. Ezen és hasonlókon még elnevetgéltünk egy kicsit, megvizsgált, gratulált, mehettem ki az említett Alkotás útra villamost várni, amihez percnyi türelem sem volt a lábamban, legyalogoltam inkább a MOM Parktól a Moszkva térig, hátha sikerül közben letörölnöm a mosolyt a képemről (nem sikerült); fújt a szél, hordta szembe a port és az apró szemetet, megkeverte az autók bűzét, én pedig úgy masíroztam, mint akit angyalharsona kísér.

Tegnap pedig 0. ultrahang, és kis pofáraesés: 6 hét plusz 1 napos terhesség (stimmel), és még nem volt szívhang. Van erre még pár napja, biztatott az ultrahangos néni, de akkor is.

Persze Tamásról ennyi idős terhesen még azt sem tudtam, hogy létezik; persze, amíg nem volt ultrahang, senkinek se jutott eszébe azon gondolkoznia, vajon kialakult-e már a szívhang; persze, ha nem mentem volna el, most én is mélázhatnék derűskén.

#122

Életemben másodszor volt Madonna-koncertjegyem, és másodszor vettem éves spinningbérletet, aztán pár napra rá másodszor olvasták rám, hogy ezzel a hormonháztartással bizony soha nem lesz természetes úton gyerekem.

És mindezek egybeesése után egy héttel másodszor jelent meg egy spontán második csík a teszten. Majd a második teszten is.

Életemben először vagyok másodszor terhes. Kizstestvér. Istenem. Juhé.

#121

Még albérletben egy hónapig, de már kezd kibontakozni az új lakás is. Egészen hozzászoktunk pedig ehhez a átmeneti élethez, Tamással töltött utolsó nyaram színhelyéhez, mert így gondolok erre a nyárra; szeptembertől óvoda, és az óhatatlan visszamész dolgozni, mikor mész vissza, hova mész vissza (fogalmam sincs), és soha többet ennyire szabadon, ennyire együtt. Nem pozitív így gondolkodni, nyilván megvan rá az okom is, amiért olyan búcsúszerűen viszonyulok Tamás izmosodó, okosodó, pelenkát elhagyó kis lényéhez, de erről egy másik blogban. Van, aki a tegnap írt első bejegyzés után már felfedezte, fogalmam sincs, hogyan.

De szóval folyik még a kemping a Rózsadombon, ezen a volt ezredes telepen, ahol mind a négy épületet sűrű bokor-sáncokkal vették körül, jócskán megnehezítve ezzel az ellenséges napfény behatolását. A földszinti fiatalok lázadásképpen delfines szélcsengőt akasztottak az előttük álló orgonafa ágára -- a csengő energezitáló hangjaiból ők maguk, a műanyag nyílászárók tökéletes szigetelésének hála semmit nem hallanak, de mindenki másra diszkódecibellel zúdul az ingyen kevert csí; ez a tapasztalat végérvényesen lezárta a szélcsengő körüli belső dilemmáimat. A házban két hónap alatt ketten haltak meg, remélhetőleg nem a delfinek szélben táncának esve áldozatul. És a ház másik frontján, ahova a hang kevésbé hatol el, Tamás szobájának ablakáig nyújtózik egy sárgabarackfa, szó szerint benyomulva hozzánk a gyümölcseivel. Két hétig az ablakból szüreteltük a tízórait, mint az Örökké Termő Fáról, de tegnap már, sajnos, a függönyhúzó bottal, de a kiesés veszélye nélkül elérhető barackok is elfogytak.

Úgyhogy lassan tényleg költözhetünk.

#120

Amúgy pedig gyalogolunk mindenhova végtelenül, és beszélgetünk is közben végtelenül. A mi?, hol?, milyen? kérdőszavak után pár hete megérkezett a miért?; az intonáció reggeltől estig: kérdő. Edződöm persze, immár egész rutinosan felelek a MÉRT HEJJADNAK EJ DIJÁGOK? vagy a HONNAN JÖN A SÍJÁS? típusú kérdésekre -- néha magam is meglepődöm, milyen frappáns igazságokat lehet megfogalmazni gyereknyelven (sosem gondoltam volna például, hogy egyszer azt találom mondani, hogy a kisfiúknak a fülüknél nézik, milyen hosszú a hajuk, a kislányoknak pedig a hátukon).

A ma esti közös újságolvasás közben azért megint meg tudott lepni: MÉRT JAN CSEND A ÚSSÁGBAN?

-- Költészet és Life Long Learning különös egyvelege az anyaság.

#119

Na, egy Anyák Napi gondolatot. Szóval, hogy a tavaszi-nyári szezon egyetlen hátránya, hogy a mellettem kézenfogva csiripelő gyerekem arcát nem látom a kalapkája széles karimájától, és minden percért kár.

Ide lőjjetek.